Teltek-múltak a napok, Miserable lassan beleszokott a beleszokhatatlanba. Elfogadta, hogy az élet Kislengyelországban sem egyszerű, de lényegesen jövedelmezőbb és spórolásra alkalmasabb, mint hőn szeretett Magyarszkájában, ahová hiába húzza minden egyes másodpercben vérző szíve, a nagy hazaszeretet még nem tesz az asztalára kenyeret, tejet, és nem ad a kezébe munkát.Iiiiiiigen, minden áldott nap meghallgatja barátai jószándékú marasztaló szavait, hogy:- miabüdösfrancotkezdesszotthon??
                                  - mibőlélszmajdmeg???
                                  - lesz munkádházadkocsid???
Ő bolond magyarnak született, mazoista idiótának, akinek mindig a rossz a jó.

Miserable dolgozik immáron 6 hónapja UGYANAZON a helyen, és itt a caps lock megjelenése nem hibás ujjkombináció használatának következménye, hanem figyelemfelkeltés. Hogy néha szürke munkahétköznapjait színesebbé tegye, kispéciz magának egy utálatra méltán alkalmas angoltudásmentes lengyel munkatársat, és történeteket kreál percenkénti 45 doboz csekkolása között az adott páciens kiiktatásáról, átgondol és aprólékosan elemez módokat, mint a víz és a kiskanál módszere, a fej és a kódnyomó gép szoros kapcsolata,  test és  töltőmasina szoros összesimulása...Miserable nem unatkozik. Ha mégis, akkor már igazán megoldott minden rejtélyt, és valószínűleg hasonló ajkú munkatársa sem vele egy soron dolgozik. Egyik sem. Olykor ez is felháborítja, mert magyart hallgatni nem bűn még kissé elkorcsosult Inglandiában sem. És vérző szívének néhány pillanatnyi hegesedést jelent...
Miserable nem él egyedül. Már lassan 8 éve csendes és hű társa SLE, aki benne él. Nem költői túlzás meg irodalmi mifene, a szó szoros értelmében értendő. SLE 8 éve követelt magának igen heveny módon részt Miserable életéből, lángoló pillangószárnyakat rajzolt arcára, felpuffasztva azt, telepumpálta vízzel izületeit a nyakától a talpa aljáig, megfosztva ezzel élete legfontosabb tevékenységétől, a sporttól. Nagyon hosszú és depresszív két hónap után Miserable elfogadta, hogy a napi csokoládé és kávédózis mellé egy pirula is kötelező, több végetvetekazéletemnek-gondolatok után megszokta a fájdalmat, olyannyira dacolt vele, hogy azok idővel megszűntek. Szive több diagnosztizálatlan fracturán túl van már, de azt soha nem felejti el, mit érzett, mikor meghallotta azt az orvosi kegyetlen utasítást, hogy a kézilabdát abba kell hagyni, a testnevelési főiskola helyett pedig más irányba ajánlott orientálódni. 14 megfeszített és áldozatokkal, feladásokkal, álmokkal, vágyakkal teli tinédzserév után ez egy halálos ítélet volt a 18 éves Miserablenek. Két hónapos lelki gyötrelem és orvosi vizsgálatok után meghozta élete első nagy döntését, egymaga: boldogság. Ha az SLE csak pár évet engedélyez, akkor azt valószínűleg az élet így kódolta belé, hát azt a pár évet úgy éli, hogy carpe diem. És ha ehhez a kézilabda és a főiskola asszisztens kell hogy legyen, akkor az lesz. Fütyülve az intő mutatóujjakra, az öszeráncolt szemöldökökre, lediplomázott, beleszerelmesedett a gyerekekbe, és versenyzett még pár évet. De Miserable sosem olvasta el időben a lábjegyzeteket és az apróbetűs részt, így lemaradt a Nagy Könyv ide vonatkozó fejezeteiről is...Átesett két keresztszalag-műtéten, de amikor a harmadik baleset a másodikból történő felépülése utáni első bajnoki meccsén következett be, semmi mást nem tudott hajtogatni félájult állapotban az őt lecipelő edzője karjai között: befejeztem, nem csinálom tovább. Ha akkor kézzel fogható állapotba tudta volna varázsolni SLE-jét, ma a szegedi Sportcsarnok parkettájának üde foltjaként virítana. De Harry Potter nincs...
Miserablenek nem maradt ideje depresszióját folytatni, a harmadik operációját lemondva a természetre bízta magát, és átállt a másik oldalra; edzőként egy új oldalról művelte a világ leggyönyörűbb tömegsportját, olyan tökéletes humanteremtményeknek átadva tudását, mint a GYEREKEK. SLE-je lappangott, nem volt lehetősége heveskedni, ugrálni, a test, amiben sunyi módon tevékenykedett túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye: a féreg gyilkol.
Az élvezetes és sikeres államvizsga után Miserable még naivan hitt a tanulás és szorgos munka gyümölcsében, bízott az ígéretekben...aztán be kellett látnia, mégsem nélkülözhetetlen, és ami szekönd hartbrékjét okozta a felismerés, hogy nem TÖKÉLETES, kicsiny országában nem lehet maradása, számára nincs hely.
Innen már ismerjük a történetet. Miserable kilépett a nagyvilágba, magával cipelve csendestársát, akinek Englandiában megjött az életkedve, és ott szúr hordozójába, ahol csak lehet. Miserable már nem tudja titkolni alattomos hozzátartozóját. SLE és Ő. Furcsa páros: gyilkos és áldozat...és aki nevet a markába: az idő.

A reggel annyi mindent ígért...új álmokat, új egzisztenciát, új célokat, új Miserable-t. Sosem tanulta meg, hogy optimista csak az az ember lehet, akinek kiszáradtak a könnycsatornái, damilkötéllel kötött gordiuszi csomó tartja egyben szívét, sistema esqueleticojának minden idegszála elsorvadt, vagyis harcedzett...Nagyképűen elhitte magáról, hogy ő az optimista jellem numberoneja, nincs akkora bukás, amiből ne kelne fel vérző orral, lehorzsolt könyékkel, és fogatlan ugyan, de valódi mosollyal!

Elhatározta, hogy szeretni fogja Angliát. Bár sosem bocsátja meg neki, hogy benszülöttei minden országban megértetik magukat az anyanyelvükön, és soha nem lesz hajlandó teadélutánokat rendezni, azért megtanul angolul, és igyekszik hasznos tagja lenni a társadalomnak. Nem asszimilálódik, csak beilleszkedik. Jól nevelt magyarként.

Már a London-Redditch útvonalon megállapította, hogy az angol úthálózatépítő társaságnak nem jelentett nagy gondot az autóutak megtervezése, méricskélése, mindjárt megállapította,hogy Magyarszkában rosszul dolgoznak, mert mi kivágjuk az erdőt, kegyetlenül írtjuk a fákat, a milordok meg szlalompályát építenek inkább, minthogy leamortizálják a gaztengert. Már meg sem lepődött, mikor kilépve az utcára minden hetedik háznál egy kanyar tette beláthatatlanná az utat. Alföldi gyerek lévén a naaaaaaaaaagy, végtelen rónaság után egy tökéletes Munkácsy kép nyújtotta élményt jelentett ez a dimbes-dombos város...amíg lefele kellett mennie. A retúr séta igencsak megdolgoztatta mimikai arcizmait, most már tudta, hogyan edzett Jim Carrey a Maszk-ra...

A kezdeti séták David Attanboroughs jellegűek voltak: tudományos, ismeretterjesztő, érdekes, és fantasztikus. Ekkor még büszkesége-az akkori egyetlen szerelme-, a kis Hendikemje Otthon otthon várta haza gazdáját, így rögzíteni első vizuális élményeit csak a billio-gigás hipotalamusz-homohardverra volt képes. Megtapasztalta, hogy a kingfiser az a hely, ahol a MÉG nem létező fizetését rendszeresen lecserélheti haszontalan dolgokra, a pakibolt az az üzlet, ahol kap magyar gyomornak való étket is, az angol háziasszonyt, aki főz úgy hívják, hogy Mikrowave, a németet Mikrowellenherd, aki süt, az pedig Oven. Optimizmusát misem bizonyította jobban, mint az a háromszor is elkövetett önkínzó megmozdulása, mikoron félkész termék elfogyasztására kényszerítette magát, egyszer a doboz utasítása alapján elkészített formátumban, másodszorra kiegészítő tartozékokkal, mint gomba, só, bors, fűszerek, harmadszorra pedig csak a húst felhasználva belőle...miután feneketlen, babgulyáshoz és halászléhez szokott, kenyér után vágyakozó gyomra megtagadta eme étek elégséges(minimum szintű)minősítését is, fel kellett adnia konyhareformját, és angol alapanyagból magyar remekműveket lett kénytelen eszkábálni...hasonlat: sz....ból várat. Többszöri "hááááááá" felkiáltással üdvözölte új felfedezéseit, melyek közül csak néhányat: fekete feje van a birkának, nincs levestészta, a dobozos tejből kifelejtették a tej alapanyagait(gondolok itt a tehénre, mint termelő szervezet),zacskós pedig egyenesen nem is létezik, a csirkék láb, szív, és zúza nélkül nevelődnek, a tejföl kizárólag lengyel és magyar konyha adalékanyaga, külön bevásárló központ a házikedvenceknek, játszótérrel, szaunával, beachcsel, kettőt fizet-gazdit vihet special akcióval...

Azért érték kellemes meglepetések is. Szíve, mája és gyomra egyszerre mozdult meg a McDonald's láttán, és szinte elalélt a plusz információtól, hogy kettő is van belőle...egy városnak két Mekije! Szerette a Várost. Kedvenc áruháza az a tíz méterszer tizenhárom méteres helyiség volt, ami tartalmazott három pultot, két pénztárgépet, négy polcot, három tucat tollat, 600 darab katalógust, két pénztárost, és három raktárost. Az ember csak besétál, szembefordul a legszimpatikusabb katalógussal, kiválasztja a "marhára semmi szükségem rá, de olyan akciós, hogy kell" terméket, bepötyögi a sorszámát egy masinába, az angolul tájékoztatja a vevőt a darabszámról, s ha a vevő elégedett az információval, boldogan libben arrébb a pénztár felé bankkártyájával, hogy ismételten visszaforgasson pár fontot az angol gazdaságba, ha elégedetlen, "affene" legyintéssel kiporzik az üzletből. Nincs kilométer gyaloglás a sorok között, nincs ártábla, ép csomagok keresgélése. Ahogy öccsét idézné: tiszta raj!

Miserable nem beszélget senkivel, mert apadhatatlan magyar szókincsére pusztán két rokona lenne vevő, akik dolgoznak éjszaka és pihennek nappal. Gyér angol tudása visszatartja a helyi goblenező öregasszonyklub tagságától, a bingóhoz nem érzi magát elég idősnek, az új barátokat, ismerősöket, új hobbikat, új rekreációt pedig még rejti a jövő. Az első napokban nem hasznos tagja a társadalomnak. Nem termel, csak fogyaszt. Szeretne ő termelni, de nem hívják munkára. Nem szomorú, csak unatkozik és magányos. Mint ilyenkor mindig, tollat ragad és ír. Hogy a csap valami szadomazo perverz állat találmánya, akinek az a mániája, hogy leforrázott testét jéghideg vizzel öblítse le, ugyanis külön van a hidegvizes csap, külön a meleg. Hogy pici a szobája, de kényelmes, jól fűtött, mindig nyitva az ablak. Hogy az időjárás megfelel a normál-európai pletykáknak, esik az eső, hűvös van, de nincs hó, ami az igazi tél ismertetőjegye. Hogy jól érzi magát...de hiányzik az otthon, és sokat gondol haza. Kibámul az ablakon, és elgyönyörködik a felhők közül félve leskelődő napsugarakban. "Az optimisták numberoneja"...Elmosolyodott, és ebben a mosolyban volt benne az eljövendő időszak első számú megvalósításra váró feladata: hogy jól érezze magát.

 

(End of  part 2.)

 

 

 

Tapasztalataim szerint mindig a "na, aaaaaaaaaaaazt én soha" dolgokból lesznek életünk fordulópontjai. Nem akarjuk, nem szeretnénk, sőt, meg sem fordul a fejünkbe, aztán egyszer csak részeseivé leszünk. A mai napig hajlandó vagyok elhinni, hogy az embereredettőlfogvajóéscsakjódolgokraszületikaföldre. Nem, nem naivitás...gyerekkor.

Minden kisgyerek fel akar nőni, hogy dolgozhasson, hogy saját kis kasszája lehessen, hogy kétkezi munkájának materiális gyümölcsét élvezhesse...És egyszer felnövünk. Felnőttem én is, és még mindig dolgozni akarok, hogy saját kasszám legyen, hogy kétkezi munkám gyümölcsét élvezzem...Változás? Aspektus kérdése...Igaz, manapság S.K. dicsőségem egy tökéletes rakottkrumpli, egy beszakadt körmök és felszabdalt ujjvégek árán nyert frissen olajozott zörgésmentes bicikli, vagy olyan extrém sport, mint a külföldi nyelvezetű hivatalos iratok-gondolok itt az adóbevallásra- kitöltése és szignálása, melynek extremitása a nyelv óvodás angol képeskönyv "öneggönárm" szintű ismereteiben rejlik... 

 Én is áldozatává váltam önmagam fene nagy okosságának, legnagyobb tüntetője voltam a kivándorlásnak, mégha átmeneti is, soha meg sem fordult a fejemben, hogy átsétáljak akármelyik határon, nemhogy repüljek?!

És mit ad Isten?! Azok a fránya túlontúl sokat emlegetett körülmények repjegyet nyomtak a kezembe, szülői, testvéri csókokat és Szabó Magdát a kézipoggyászomba, egy üveg Jagert a poggyászomba, és  túrazsáknyi intelemmel, tanáccsal, utasítással látott el az oktatás, minek nagy részét nyugodtan söpörhettem az enyészet litterébe.

Kiszabadulni indult hazánkfia magára maradt élete első repülőútján, és a gép szárnyáról lesuhanó esőcseppekből kiolvasta azt, amit hangosan nem szeretett kimondani, mert magyarul fájdalmas, idegen szókészlete pedig gyerekcipőben járt még ahhoz, hogy feldörömböljön elméjéből harmadik nemes tulajdonsága az okosság és szerénység mellett. Ma már logóként használja, mert megérdemli. Miserable.

Azt viszont nem sejtette, hogy az a bődületes tejszerű köd, ami a londoni időjárás kicsit nagyképű és elrettentő erőfitogtatása volt,nem üdvözlés, hanem ómen. Két és fél órát várt abban a közös helyiségben, amelybe szintén nem fergeteges angol tudása, hanem a tömeg sodorta. Várta a felmentősereget, kezében a 14 éveseknek szóló oktatókönyv, mindenki látta, hogy alibi...Két óra múlva Miserable erőteljesen produkálta a kétségbeesettek tüneteit, méghozzá a rosszabbik fajtáját, mikor is fagyos és unott magyar tekintettel végigpásztázta a félig angol félig egyéb etnikum ízesítésű hangárt, miközben fejében a nagy ősrobbanás előkészítése folyt...minden normális nemnormális első reakciója, hogy okosabb legyen, a telefonja. Miután a kétes eredetű pilóta kikapcsoltatta az utasok fónját, minden bizonnyal annak érdekében, hogy a lent várakozó vagy búcsúzó rokonok, szerettek és nem szerettek ne értesülhessenek arról, ha a levegőben balettozó ismerős éppen lezuhanni, szülni, vagy csak kiugrani készül, ismételten élő állapotba kellett hoznia a ketyerét. Az igazi kóma akkor érte, mikor a helyi hálózat nem értette a magyar szimkártyát, és Miserable lassan vizesedő szemének tükrében kegyetlen élességgel villogó piros csíkkal áthúzott antenna jelezte, hogy itt ma nem fog telefonálni kedves...Optimizmusának utolsó megmaradt morzsájából erőt merítve lapozgatni kezdte alibi tanulmányait, és igyekezett egy épkézláb informálódó kérdést összerakni a hajléktalanszállók, a nincstelennek étkeztetése, és turkálók hollétére vonatkoztatva.

Két dzsentlmen ragadta ki egyre mélyebb retardációjából, és az igen informatív hávárjúfájn kérdezz-felelek, valamint pisi, kávé, csomagok után teljes gőzzel rátapadtak az autópályára. Itt többször is rácsodálkozott egy-egy mellettük elsuhanó autóra, mikor elfeledkezett a második legborzasztóbb angol szokásról a délutáni tea után, ám az utolsó pillanatokban sikerült visszafolytania a "ki vezeti az autót????" felkiáltásokat...Idővel ehhez a szubkulturához is hozzászokott, s miután megtanult a legtökéletesebb kiejtéssel madörfakörözni, előszeretettel hadonászott biciklijéről a tapasztalatlan és kissé eltévedt lengyel autósoknak. A bő két órás út során mindössze kettő darab mondatot erőszakolt ki magából, a másodikat ráadásul nem kijelentette, hanem felszólította, ebből kifolyólag csak később értette meg a kissé bamba dzsentlmen arckifejezéseket. 

Leparkolt a sokfontos fekete autó egy tipikusan angol építész kezét dícsérő kockatömb előtt, felszakadt az ajtó, és két kézzel nyomkodták fel a lépcsőn. Stoppot intettek egy barna ajtónál, mely mögött hibernálódhatott az élet, mert 21. próbálkozásra nyílott ki, akkor is igen akkurátusan...elmaradtak a nagy viszontlátásörömök, a híresen nagy magyar nyakbaborulások, köszönhetően felgyorsult világunk nem is olyan új csodájának, a netnek. Hiszen tegnap is beszélgettek, az uncsitesó, a pár, és Miserable, pusztán egy monitor volt közöttük, meg néhány ezer kilométer. Fáradtság lengte be az egész szobát. Nem is akart sokáig maradni, megkapta bűvös kulcsát egy 7szer4es bűvös szobafürdőhöz, melyben árválkodott egy hűtő, egy szekrény, egy ágy, egy kispolc, és egy vízmelegítő. Hol az otthon...Sírni akart, nem a körülményeken, soha nem érdekelte ilyesmi, hanem sírni, mert MOST jutott el idegenbe, MOST érezte annak magát, MOST nem volt vele a mindig hibáztatott és megszidott haza bűvereje...Még szorongatta kezében a repjegyet, belépőjét a következő Miserable-filmbe. Előszedte kis vagyonát, ami a gazdagság jelképe volt egészen addig, amíg meg nem látta első normál heti fizetését. Szoktatta ujjait az évek múlásával egyre terebélyesedő Erzsi néni oldalportrés érmékhez és papírosokhoz. Elfáradt. Hanyattvágta magát a csupasz ágyon, és mindenféle trükkös állatszámolgatás nélkül kilépett a jelenből...hazaálmodta magát.

(End of part 1.)