2009. április 8.

Az első infúziós nap (kellett volna legyen) 

   Már a tegnap délután is gyanús volt, a reggel meg egyenesen a frászt hozta rám. Kicsimmel együtt keltem, kis uzsonnás nejlontáskáját kitömtem, biztos, ami biztos, ha nem érnék haza időben, legalább a munkahelyén jól lakjon. Búcsúpuszi, „vigyázz magadra” tőmondatok, és aggódó szemek. Na, nem az enyémek, én akkor még azt hittem, hogy eljött az az idő, amikor hivatalosan is ledobhatom magamról a miserable jelzőt, és teleplecsnizhetem a mellkasomat az ügyes, okos, szép és tehetséges érmekkel. Nos, ez nem jött be. Pedig minden olyan jól indult.

   8 óra 16 perckor lakóvárosomban, Rugbyben én még gyanútlanul arra a vonatra vártam, amihez közvetlen van redditchi csatlakozás. Birminghamben a helyi nagy vasútállomáson ismét megcsodáltam a KÁOSZ-t, ami már annyiszor bebizonyította, hogy MÁV-problémák nem problémák. Millió tanácstalan ember, 2 tucatnyi még tanácstalanabb forgalomirányító, kóbor vonatok, és a hangszóróból az állandó „atensönplíííz, atensönplííz, ám szori for náo...Rám jellemző módon szemérmetlenül röhögtem, amikor egy-egy hangosbemondós változás  után hol az egyik, hol a másik kis beugróból emberek özönlöttek ki, hogy aztán pár beugróval távolabb ismét eltűnjenek. Már kevésbé volt mókás, amikor én is tagja lettem egy ilyen lóti-futi társaságnak. Két redditchi járatomat is törölték, ami rögtön egy órás késést eredményezett, és ahhoz képest, hogy nekem 10-kor már Redditchben lett volna a helyem, még Birminghamben vadásztam, hogy egyáltalán hogyan jutok el oda. Közben kaptam egy telefonhívást, amit új mazochista szokásomhoz híven fel is vettem, mert én extrém sportoló vagyok, a normál 1 perces angol telefonhívásokat is aztán fél napig elemzem, mit nekem KÁOSZ, hangzavar, valamit csak kihámozok belőle. Hát, nem jött be, ez sem, kértem, hívjon vissza, bárki is az illető pár perc múlva, keresek egy csöndes helyet, ami persze nem létezett. És ekkor jött az isteni szikra, meg a mérhetetlen hála annak a majomnak, aki lejött a fáról, és aztán csinált hedszetet. 40 percet vártam, még mindig Birminghamben, már majdnem 11 óra volt, mire egy nyavalyás vonat hajlandó volt elindulni oda, ahova kiírták. Egy megálló, két megálló, három…újabb telefon. Háj, Dzsordzsina, itt dr. Tamtam, tudnál-e jönni  12-re Worcesterbe?Johnnie Walkeres pillanatok és 2 perces hatásszünet, az a „seköpninyelni” szindróma, majd legtökéletesebb angolságommal kinyögtem, hogy most éppen az Alexandrába tartok. Hogy hova?!Upsz, a kérdés hangsúlya elég egyértelművé tette, hogy Dzsordzsina Dík, maga már megint Pancser, ez a nap megint nem a Magáé. És miért megyek én oda? Hát, mert valaki felhívott tegnap, hogy ma menjek az Alexba (helyi kórház). Mondanom sem kell, az arcom akkor kivételesen nem az SLE-től vöröslött, én már megint elbénáztam valamit, hát akkor korrigáljunk. Oké, Dzsordzsina, akkor tudnál-e jönni  Vúsztörbe(így hívják Worcestert, amit ha a nevén nevezel, senki nem ért meg:)), a helyi SLE klinikára. Na, nekem akkor már mindegy volt, hol kötök ki, csak végre legyen köze a betegségemhez. Biztosítottam a dokit, hogy ott leszek, nem garantálom, hogy délre, de igyekszem. Nos, ő már akkor is nyugodt lesz, ha valaha újra lát. Vicces pasas. Le a vonatról, fel egy másikra, vissza Birminghambe, jegyvásárlás, újabb 40 perc, fel egy sokadik  vonatra, ami galád módon IDŐBEN elindult. 11.49-et írtunk. Azért ez a négy óra sem telt haszontalanul, tulajdonképpen simán beállhattam volna utas-eligazítónak és információs-pultnak, mert szabad perceimben vagy a menetrendeket tanulmányoztam vagy az állandó peronváltásokat, késéseket, törléseket hallgattam. És minden 5. percben megvizsgáltam, hogy csomagomat nem hagytam őrizetlenül, mert azért felelősséget nem vállalnak, ha valaki illetéktelen lenyúlja.               

   12.10-kor már majdnem abba az illúzióba kergettem magam, hogy szerencsétlenségem időszaka a mai napra letudódott, amikor szerelvényünk a semmi közepén, jobbról-balról gazos dombbal övezve megállt, a kocsi fényreklámja pedig az alábbi tájékoztató szöveget futtatta a megnyugtatásunkra: Ez a járat mechanikai okok miatt törölve lett. Tiszta Stephen King, sehol egy deka térerő, túl nyugodt utasok, senki nem mozdul, szél odakint, és csak én vagyok hű nemzetiségem habitusához, ahogy öcsém mondaná, szétvet az ideg! 16 kiszolgáltatott státuszban töltött perc után végre felbőgtek a motorok, majd meghallottam, di neksztéjsön iz Vúsztör forgéjt sztrít. Celine Dion mennyei hangja közelébe nem ért ennek a muzsikának:).

   Leszálltam, rutinosan követtem az EXIT feliratokat, és még mindig hittem abban, hogy mára befejeződtek a megpróbáltatásaim. Taxis barátomra rájött a szófosás, meg kellett tudnia, hogy miért van „differenciált” akcentusom, honnan jöttem? Tetszettem neki, nekem is tetszett, mert horrorisztikus arcom ellenére is azt hitte, hogy állásinterjúra megyek a kórházba:). Koppanásig vitt, esélyem nem volt eltévedni az épületkomplexumban. Besétáltam egy szál válltáskámmal, amiben sorsát várta egy szendvics, egy barack, egy fél literes üdítő, egy esernyő, pénztárca, iratok, és golyósdezodor. Recepciós kisasszonynak bemutatkoztam, megadtam neki a lehetőséget, hogy teljesen hülyének nézzen, mert fogalmam nem volt, van-e időpontom, fel vagyok-e véve, amiben biztos voltam, az csak dr. Tamtam, és hogy IDE kellett jöjjek. Ok, kövessem őt. Megálltunk egy másik recepció előtt, ahol azonnal kiszúrtam a nevem szép zöld gyöngybetűit a táblán szép fekete ROOM2-vel összekötve. Egy nővér odavezetett, üdvözölt, rögtön  leszögeztem, hogy semmit nem tudok, én csak jöttem. Elmondta, hogy majd jön a doki, konzultálunk. Oks. Mindez  1 órakor.

   Elfoglaltam a kisszobámat, 

egy egyágyas kis fészek, szemben a nővérpulttal. És vártam. Addig, amíg el nem fogott a kétely. 3-kor már kezdtem aggódni, hogyha még mindig nem szúrják be az infúziót, kérdéses a hazamenetelem, mert tegnapi  tudásom szerint kb. 2 és fél óra a lefolyási idő, aztán nekem el kellene érnem a 6-os vonatot. Nem is értem, hogyan tudok még mindig meglepődni saját magam marhaságain. Megkerestem a nővért, talán elmondaná akkor még egyszer, mire is várok? Hát, dr. Tamtamra. Oké, van időm, csak azért kérdezem, hogy van-e sanszom elérni a 6-os vonatot. Úgy nézett rám a hölgy, mint akitől a koszinusz tételt kérdeztem volna. Hogy mit akarok elérni?! Először tényleg azt hittem, az akcentusom a hibás. Aztán kiderült, hogy szépen beszélek angolul, és sajnos alkalmanként túl sokat is megértek. Itt nemhogy ma nem lesz hazamenetel, hanem jó pár napig…Ismerünk sokféle gombócot, némelyiket szeretjük is, némelyiket nem. Én kifejezetten utálom azt a fajtát, ami a torkomból könnyeket tol a szemembe, és bárhogy nyelek, csak ott marad. E napon először nem éreztem viccesnek a helyzetemet, nem pár kilométerre lakunk, semmi cucc nincs nálam, nincs autónk se, a Kicsim fél hétkor ér haza, kicsi vagyok, magyar vagyok, éhes vagyok, segítsetek… Nem baj, Dzsordzsína, majd megbeszéled dr. Tamtammal.

   5-kor megjelent a szobámban hőn szeretett doktorom,

aki rengeteg angol nyelvet beszél, beszéli az orvosit, a hivatalosat, a normál emberit, a pacienseset, és az enyémet. Gyorsan bevezettem magam egy bocsánatkéréssel a bonyodalmak miatt, majd bő 20 perc alatt kiderült, hogy mi is lesz velem. Két medikát is hozott magával, a csajszi az már egyszer vizsgált, csak éppen elfelejtette feljegyezni legnagyobb problémáimat, mint például, hogy sebes az orrom belül, sebes a szám. A fülem nyílván azért maradt meg, mert szembeötlött neki. A srác ügyeletes lehetett az osztályon, mert az eltelt 3 és fél órában a szobámban láttam EGYHELYBEN ÁLLNI először. Igazi csemege lehetek, mert minden porcikámon volt mit tanítani. Szívesen elmeséltem volna térdeim kalózos metszésének történetét is, de miután megjelent a két medika arcán az annyira jellemző nagyfokú angol sajnálkozás, amitől elszégyelled magad, hogy így elszomorítottad őket, inkább nem folytattam. Beleegyezésemet kérték egy fénykép készítéséhez az arcomról, annyira tetszett nekik:).

Nagyon humoromnál voltam még 5 után is, mondtam, csak akkor, ha dedikálhatom:).

   Majd áttértünk a kezelésekre. Holnap kapnám az első dózist, szombaton a másodikat, hétfőn a harmadikat. Nem annyira rosszak a vérképek és vizelet, nem kell a végrendelet még (gondoltam szólok, azért ne kíméljen, ha mégis gáz van, eszemben sincs a rozsdás biciklimet sem ERZSI QUEEN nénire hagyni). A gombóc egyre nagyobb lett a torkomban, a humorskálám közeledett a zéró felé. És ha minden okes, akkor szerdán haza is mehetek. AAAAAAAAAAAAaaaajjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj. Eljött az én időm, legszebb magyar angolságomat elővéve bepróbálkoztam, hogy akkor most akár haza is mehetnék, hogy összeszedjem a dolgaimat, holnap jövök korán reggel. Nem csodálkoznék, ha másnap a nevem helyett csak simán az lenne kiírva: The Complicated Female Person:). És akkor ha most jól értem, ma itt kell maradnom, ez tuti. Nem, Dzsordzsina, Neked itt kell maradnod egy egész hetet, ez a tuti. Uuuuuuuuupsz…gombóc le, minden veszve, éljen Waterloo! Járt az agyam, nincs más, Kicsimnek nélkülem kell megoldania ezt a problémát. Doktor, medikák el, én pedig elővettem a telefonközpontos énemet, az összes barátnőmmel (2) tudatnom kellett, milyen ügyesen elrendeztem ezt a napomat is:). És a húsvétomat. És a következő hetemet…És mi lesz a Kicsimmel????

   Petya aggódott helyettem is. Ilyen vagyok én, ha valakinek rendezett, zökkenőmentes élete van, majd én gondoskodok róla, hogy változtasson rajta. Kicsim minden követ megmozgatott, Bon Jovi-s profizmusával autót szerzett sofőrrel, halál pontos pakolási utasításaimat betartva mindent elhozott nekem, még laptop egeret is, meg kekszet, meg fejhallgatót, feltöltötte a telefonomat és megígértette velem, hogy vigyázok magamra, de csak mert jól főzök, majd ő aggódik értem. Imádom. Este kilencre megoldódtak a tisztálkodási problémáim is, végre ledobálhattam magamról a fél West Midlandstől poros ruhámat, papucsot húzhattam, meleg vízzel áztathattam elnyűtt testemet. Anyukámat is megnyugtattam, jó kezekben vagyok, ne aggódjon, nem hagyják, hogy bajom legyen, mert hát én nem vagyok inglish, ha eltesznek láb alól, az senkinek nem mutat jól az önéletrajzában:).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.