Tapasztalataim szerint mindig a "na, aaaaaaaaaaaazt én soha" dolgokból lesznek életünk fordulópontjai. Nem akarjuk, nem szeretnénk, sőt, meg sem fordul a fejünkbe, aztán egyszer csak részeseivé leszünk. A mai napig hajlandó vagyok elhinni, hogy az embereredettőlfogvajóéscsakjódolgokraszületikaföldre. Nem, nem naivitás...gyerekkor.

Minden kisgyerek fel akar nőni, hogy dolgozhasson, hogy saját kis kasszája lehessen, hogy kétkezi munkájának materiális gyümölcsét élvezhesse...És egyszer felnövünk. Felnőttem én is, és még mindig dolgozni akarok, hogy saját kasszám legyen, hogy kétkezi munkám gyümölcsét élvezzem...Változás? Aspektus kérdése...Igaz, manapság S.K. dicsőségem egy tökéletes rakottkrumpli, egy beszakadt körmök és felszabdalt ujjvégek árán nyert frissen olajozott zörgésmentes bicikli, vagy olyan extrém sport, mint a külföldi nyelvezetű hivatalos iratok-gondolok itt az adóbevallásra- kitöltése és szignálása, melynek extremitása a nyelv óvodás angol képeskönyv "öneggönárm" szintű ismereteiben rejlik... 

 Én is áldozatává váltam önmagam fene nagy okosságának, legnagyobb tüntetője voltam a kivándorlásnak, mégha átmeneti is, soha meg sem fordult a fejemben, hogy átsétáljak akármelyik határon, nemhogy repüljek?!

És mit ad Isten?! Azok a fránya túlontúl sokat emlegetett körülmények repjegyet nyomtak a kezembe, szülői, testvéri csókokat és Szabó Magdát a kézipoggyászomba, egy üveg Jagert a poggyászomba, és  túrazsáknyi intelemmel, tanáccsal, utasítással látott el az oktatás, minek nagy részét nyugodtan söpörhettem az enyészet litterébe.

Kiszabadulni indult hazánkfia magára maradt élete első repülőútján, és a gép szárnyáról lesuhanó esőcseppekből kiolvasta azt, amit hangosan nem szeretett kimondani, mert magyarul fájdalmas, idegen szókészlete pedig gyerekcipőben járt még ahhoz, hogy feldörömböljön elméjéből harmadik nemes tulajdonsága az okosság és szerénység mellett. Ma már logóként használja, mert megérdemli. Miserable.

Azt viszont nem sejtette, hogy az a bődületes tejszerű köd, ami a londoni időjárás kicsit nagyképű és elrettentő erőfitogtatása volt,nem üdvözlés, hanem ómen. Két és fél órát várt abban a közös helyiségben, amelybe szintén nem fergeteges angol tudása, hanem a tömeg sodorta. Várta a felmentősereget, kezében a 14 éveseknek szóló oktatókönyv, mindenki látta, hogy alibi...Két óra múlva Miserable erőteljesen produkálta a kétségbeesettek tüneteit, méghozzá a rosszabbik fajtáját, mikor is fagyos és unott magyar tekintettel végigpásztázta a félig angol félig egyéb etnikum ízesítésű hangárt, miközben fejében a nagy ősrobbanás előkészítése folyt...minden normális nemnormális első reakciója, hogy okosabb legyen, a telefonja. Miután a kétes eredetű pilóta kikapcsoltatta az utasok fónját, minden bizonnyal annak érdekében, hogy a lent várakozó vagy búcsúzó rokonok, szerettek és nem szerettek ne értesülhessenek arról, ha a levegőben balettozó ismerős éppen lezuhanni, szülni, vagy csak kiugrani készül, ismételten élő állapotba kellett hoznia a ketyerét. Az igazi kóma akkor érte, mikor a helyi hálózat nem értette a magyar szimkártyát, és Miserable lassan vizesedő szemének tükrében kegyetlen élességgel villogó piros csíkkal áthúzott antenna jelezte, hogy itt ma nem fog telefonálni kedves...Optimizmusának utolsó megmaradt morzsájából erőt merítve lapozgatni kezdte alibi tanulmányait, és igyekezett egy épkézláb informálódó kérdést összerakni a hajléktalanszállók, a nincstelennek étkeztetése, és turkálók hollétére vonatkoztatva.

Két dzsentlmen ragadta ki egyre mélyebb retardációjából, és az igen informatív hávárjúfájn kérdezz-felelek, valamint pisi, kávé, csomagok után teljes gőzzel rátapadtak az autópályára. Itt többször is rácsodálkozott egy-egy mellettük elsuhanó autóra, mikor elfeledkezett a második legborzasztóbb angol szokásról a délutáni tea után, ám az utolsó pillanatokban sikerült visszafolytania a "ki vezeti az autót????" felkiáltásokat...Idővel ehhez a szubkulturához is hozzászokott, s miután megtanult a legtökéletesebb kiejtéssel madörfakörözni, előszeretettel hadonászott biciklijéről a tapasztalatlan és kissé eltévedt lengyel autósoknak. A bő két órás út során mindössze kettő darab mondatot erőszakolt ki magából, a másodikat ráadásul nem kijelentette, hanem felszólította, ebből kifolyólag csak később értette meg a kissé bamba dzsentlmen arckifejezéseket. 

Leparkolt a sokfontos fekete autó egy tipikusan angol építész kezét dícsérő kockatömb előtt, felszakadt az ajtó, és két kézzel nyomkodták fel a lépcsőn. Stoppot intettek egy barna ajtónál, mely mögött hibernálódhatott az élet, mert 21. próbálkozásra nyílott ki, akkor is igen akkurátusan...elmaradtak a nagy viszontlátásörömök, a híresen nagy magyar nyakbaborulások, köszönhetően felgyorsult világunk nem is olyan új csodájának, a netnek. Hiszen tegnap is beszélgettek, az uncsitesó, a pár, és Miserable, pusztán egy monitor volt közöttük, meg néhány ezer kilométer. Fáradtság lengte be az egész szobát. Nem is akart sokáig maradni, megkapta bűvös kulcsát egy 7szer4es bűvös szobafürdőhöz, melyben árválkodott egy hűtő, egy szekrény, egy ágy, egy kispolc, és egy vízmelegítő. Hol az otthon...Sírni akart, nem a körülményeken, soha nem érdekelte ilyesmi, hanem sírni, mert MOST jutott el idegenbe, MOST érezte annak magát, MOST nem volt vele a mindig hibáztatott és megszidott haza bűvereje...Még szorongatta kezében a repjegyet, belépőjét a következő Miserable-filmbe. Előszedte kis vagyonát, ami a gazdagság jelképe volt egészen addig, amíg meg nem látta első normál heti fizetését. Szoktatta ujjait az évek múlásával egyre terebélyesedő Erzsi néni oldalportrés érmékhez és papírosokhoz. Elfáradt. Hanyattvágta magát a csupasz ágyon, és mindenféle trükkös állatszámolgatás nélkül kilépett a jelenből...hazaálmodta magát.

(End of part 1.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.